|
Gondolatok Versek
   
  
Vannak mesék, amik sosem érnek véget. Bennünk is, közöttünk is történnek tovább. Vannak mesék, amik nem mesék, mert örök értékekről mesélnek. Vannak mesék, amik mesék ugyan, de a történelem meséi.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy igazi hercegkisasszony. S mivel teljesen igazi volt, nem az Óperenciás-tengeren túl, sem attól idébb két kakas lépésre, nem is a bortermő Burgundiában élt, s nem ismerte a kurta farkú kismalac hazáját sem. Mert ez az igazi hercegkisasszony valóban élt, ott élt a Városban. Amikor a történetünk kezdődik, Galla Placidia -- ezt a csodálatosan csilingelő s mégis oly komolyan fenséges nevet kapta a keresztségben -- még nem is sejtette, hogy ő igazi hercegkisasszony. Csak annyit tudott, hogy a szeretet az, ha mindenki rád mosolyog, s te is rámosolyogsz mindenkire, még arra a csillogóan fekete, göndör hajú Probusra is, az óriásra, akinél finomabb mézeskalácsot senki sem süt, még a mama sem.
Pedig az már nagy szó! Főleg ha Placidia mondja. És ha valaki sír, vagy nagyon-nagyon szomorú, akkor az a szeretet, ha megvigasztalod. S ha te vagy bánatos, akkor az a szeretet, ha ezt mások nem veszik észre. És még azt sem tudta, hogy a szeretetre nagyon kell vigyázni, mert jön egy goromba szél, a mosoly elhervad, s a szeretet, mint a madár, elröppen. Galla Placidia nagyon szeretett, s bár nem tudta, álmában is vigyázott a mosoly röpke madarára.
Nem is volt nála senki sem boldogabb!
Akkor történt, amikor Euphroszina nagy büszkeségére -- így hívták az örökké vidám, mindig mosolygó dajkáját -- már ki tudta számolni apró ujjain, hogy egy, kettő, három, igen, pontosan három éves. A tudálékos bölcsek persze mosolyogva azt mondanák: az Úr 394. esztendejében járunk. A fontos az, hogy mosolyognak, hisz így ők is szeretnek. A szörnyű tragédia tavasszal történt, amikor a mandulafák kibontották mosolygóan fehér virágkelyhüket: megfagyott a mosoly! A mama, a mindig vidám, csak fekszik némán, arca hideg, mereven néz valahova messzire, és nem mosolyog. A hercegkisasszony visítva rohant a konyhába: Probus biztosan segít!
A temetésre nem engedték el, de akadt szerető cinkosa, egy fekete kéz, aki elfelejtette rázárni az ajtót a kisasszonyra. Ott bújt meg hátul a templomban a virágok mögött. Pöttömnyi élete itt kapott új értelmet: vigasztalni fogja édesapját, a mindenható császárt, aki most is a Birodalom határán hadakozik, hogy itthon szeretet uralkodjék. Csak jönne már haza!
Mire a Város környékén már az aratásra készülődött az aranysárga vetés, megjött a császári futárhajó a távoli Konsztantinopoliszból.. "Placidiám, szelídlelkű hercegnőm! Most itt is béke van, ezért leghűségesebb bajtársamat küldöm hozzád, a marcona Stilichót. Ugye, rámosolyogsz? Hamarosan én is hazamegyek. Talán a télen, de legkésőbb tavasszal. Addig is küldök egy itteni ajándékot, egy szelíd gerlepárt. Szeresd őket, s vigyázz rájuk! Velük küldöm szívem szeretetét. Apád."
Galla Placidia keveset értett a komoly levélből. Stilichót elbűvölte a fenséges kisasszony mosolya. A gerlék ketrecestől beköltöztek a kislány szobájába. S januárban az apa, Theodosius is hazaérkezett: az örökkévalóságba.
Mint a homokórák szemei, pörögtek tova az évek. Az új nyugati császár, a nagyravágyó Honorius, rá sem mosolyodott húgára. A Várost azonban el kellett hagyni: az új főváros Mediolanum, majd Ravenna lett, a soktornyú.
Galla Placidia gyönyörű leánnyá serdült, az arcán fészkelt a mosoly, a szívében pedig szeretet lakott, mert már tudta, hogy ez a fontos, még ha vihar tombol is.
Amikor bátyja meggyilkoltatta Stilichót, az öreg hadvezért, az egyetlent, aki még apjára emlékeztette, azt hitte Placidia: a szívében megfagy a szeretet. Napokig bujdosott a palotában, önmaga elől is menekült. Aztán döntött. Egyik éjjel, nagyon borongós éjszaka volt, kilopódzott a palotából, a város szélén a fogadónál már várta a kocsi, s irány a Város. Meg kell találnia Probust, ő mindig segít.
Az öreg fekete temetőőrként tengődött. Vigyázta a temető nyugalmát, ahol úrnője pihent. "Fenséges kisasszonyom! Hát elveszítetted a hitedet? Nem emlékszel, hányszor mondtad nekem, hogy a szeretetet senki sem veheti el? S hogy a szeretet tesz szabaddá?" Galla Placidia ekkor lett igazán felnőtt.
Ravennába visszatért a mosoly. Az érett, a kemény, a szeretetből fakadó.
|
